Panni Puskás (née à Győr en 1987) est écrivaine et journaliste. Elle vit à Budapest et travaille en tant que rédactrice du journal littéraire hongrois en ligne Revizor. Elle est co-présidente de la Guilde des Critiques Théâtraux hongrois. Son premier ouvrage est un recueil de nouvelles intitulé A rezervátum visszafoglalása (Reconquérir la réserve), retenu pour plusieurs prix hongrois pour jeunes auteurs (Prix Margó pour le meilleur premier roman, la bourse Péter Horváth pour auteurs de moins de 35 ans). Elle reçoit le prix de la prestigieuse librairie Írók Boltja de Budapest pour le meilleur livre d’un jeune auteur ou autrice en 2021. Sa nouvelle « Reckoning with Bukowski » est publié par Los Angeles Review.
Panni Puskás a été saluée par la critique comme étant « provocatrice » et « punk ». Son roman est une série de monologues donnés par trois femmes de Budapest, deux trentenaires, une quinquagénaire. Elles s’adressent au lecteur autant qu’à elles-mêmes, afin qu’on se rende progressivement compte que, bien qu’elles n’aient vraisemblablement rien en commun, elles sont en réalité deux sœurs et leur mère.
Panni Puskás met en scène des protagonistes qui peinent à trouver un sens à leurs vies, alors qu’elles essaient de comprendre, de gérer ou de se rebeller contre les défis posés par la Hongrie, l’Europe, et le monde d’aujourd’hui. Une série de réponses inadéquates à un consumérisme dénué de sens, la crise migratoire ou encore une relation mère-fille sous pression laissent de la place pour une sous-intrigue qui suit l’histoire de Santa Lucia, la sainte patronne de Syracuse.
Agent / Rights Director
Publishing House
Excerpt
Maria szeretne még dolgokat megnézni. Mindennap kitalál valami új megnéznivalót. Egyik nap búvárokkal merülünk a tenger alá színes halakat nézni a kékségben. Egy másik nap nagy teljesítményű lámpája és egy nagyító segítségével különböző méretű és formájú dolgok textúráját tanulmányozza. Szerves és szervetlen anyagokat tesz a nagyító alá: csipketerítőt, muranói üveg nyakláncot, olajfa levelét, kétszersültet. A következő nap azt mondja, nézzük meg Caravaggio híres siracusai festményét, a Santa Lucia temetését. A Palazzo Bellomo felé indulunk, ahol a kép egy utazós blog szerint található. Végigjárjuk az öszszes termet, de nem találjuk. Kérdezzük a teremőröket, ők ezt a képet sosem látták itt.
A Santa Lucia al Sepolcro felé vesszük az irányt, ahol a festmény a Wikipédia szerint van. Mariát nagyon megérintette Santa Lucia története, aki önszántából vágta ki saját szemét és küldte el vőlegényének. Ezzel üzente meg, hogy eláll házasodási szándékától, és örökre ártatlan marad. A hoppon maradt vőlegény bosszúból kereszténységgel vádolta meg szegény, vak Luciát, akit végül egy hóhér torkon szúrt. Ez a nő a város védőszentje. Nyakából tőr áll ki, kezében egy tányér, rajta két szemgolyó. Úgy tűnik, az olaszok szerint semmi probléma nincs ezzel. Fennkölt dolog a szenvedés. Sőt, a szenvedés mértékével egyenes arányban nő a fennköltség mértéke. Lucia szenvedése igen-igen fennkölt. A hajón várakozó menekülteké nem az. Várni elvégre mindenki tud. Türelmesnek kell lenni.
A Santa Lucia al Sepolcro nevű külvárosi templomban a festmény reprodukcióját találjuk csak meg. Nagy vászon, rossz minőségű utánzat. Egy cikk szerint az eredeti kép 2009-ben átkerült a Santa Lucia alla Badia nevű belvárosi templomba, úgyhogy elindulunk oda. Ám ott sem találjuk. A biztonsági őr azt mondja, az eredeti a Santa Lucia al Sepolcróban van. Jelezzük, hogy onnan jövünk, ő pedig kissé ingerülten, kissé leereszkedően azt mondja, hogy akkor láttuk az eredetit. Mariát nézem, mindjárt elsírja magát. Kimegyünk a templomból, átölelem. Keservesen sír. Mintha ettől a képtől várta volna mesébe illő gyógyulását. Elvégre Santa Luciának is visszanőttek kivájt szemei, amelyek a történet szerint még sokkal szebben ragyogtak, mint korábban. Nem fog meggyógyulni. Ezt most értem meg én is, iszonyú erővel tör rám a felismerés. A gyomromba nyilall.
Este a görög színházban nyári előadást játszanak, Euripidésztől a Bakkhánsnőket. Az első sorba vettünk jegyet, hogy Maria jól lásson. Így mondjuk, de inkább úgy értjük, hogy lásson valamit. A bakkhánsnőket statiszták játsszák. Szép nők üvöltenek a színpadon. Illetve próbálnak üvölteni. Nagyon erőtlenül csinálják. Gyenge kiáltásukat mikroportokkal igyekeznek a technikusok felerősíteni. Teiresziasz lép színre. Ember nagyságú, kerekeken guruló férfiálarc. Szeme két nagy nyílás, a színész kezei kandikálnak ki rajta. A guruló fej mindennek nekimegy. Nagyon vicces. Miért kell nekünk állandóan vakokat néznünk?
Santa Lucia sétál Siracusa utcáin. Nem is. Két Santa Lucia sétál Siracusa utcáin. Azt mondja az egyik: én aztán biztosan nem fogok férjhez menni. Mire a másik: akkor kaparjuk ki egymás szemét.
Két Santa Lucia kaparja ki egymás szemét Siracusa utcáin. Arra megy Teiresziasz, és megkérdezi: mit csináltok? Mire a két Santa Lucia: kikaparjuk egymás szemét. Mire Teiresziasz: ja, bocs, nem láttam. Két vak Santa Lucia sétál Siracusa utcáin. Szemgödrükből vér és genny szivárog. Arra megy Teiresziasz, és megkérdezi: nem láttátok véletlenül a gurulós álarcomat? Mire a két Santa Lucia azt válaszolja: nem.
Két vak Santa Lucia sétál Siracusa utcáin. Azt mondja az egyik: bocs. Mire a másik: miért kérsz bocsánatot? Mire az egyik: mert neked mentem. Mire a másik: nem jöttél nekem. Mire Teiresziasz: semmi baj.
Két vak Santa Lucia sétál Siracusa utcáin. Azt mondja az egyik: te, nekem visszanőttek a szemeim. Mire a másik: nekem nem.
Pentheusz úgy gesztikulál, mint egy primadonna, Dionüszosz ripacskodik. Ebből ma már biztosan nem lesz tragédia. Megint fájni kezd a gyomrom. Tompa fájdalommal kezdődik általában. Néha abbamarad. Ha nem, élesedni kezd. Most élesedik. A bakkhánsnők kiáltoznak, de olyan gyengén, hogy az elviselhetetlen. Szedjétek már össze magatokat, sziszegem. Maria meghallja, nevet, de a színpadon folytatódik ugyanaz az erőtlen nyivákolás. Ordítani kezdek a fájdalomtól. Vagy az idegességtől. Darabokra tudnám tépni Pentheuszt, Dionüszoszt, Teiresziaszt, Kadmoszt és az egész hellén drámairodalmat. De főképp az összes bakkhánsnőnek mondott statisztát. Fájdalmas üvöltésem pillanatnyi zavart okoz a színpadon, mindenki felém fordul. A gyomrom viszont kicsit kevésbé fáj, úgyhogy a színpadra rohanok, feltépem a hosszú estélyi ruhám, és tombolok tovább. Az ültetők és a műszak pedig hirtelen nem tudják eldönteni, hogy ez vajon a show része-e. Tanácstalanul mozgolódni kezdenek. Múlik a fájdalom. Mire felém indulnak, hogy levezessenek a színpadról, már egész jó. Abbahagyom az őrjöngést, várom, hogy kivigyenek. Türelmesnek kell lenni. De ők újra megtorpannak, ugyanis nem várt dolog történik: hatalmas nyílt színi tapsot kapok. Mélyen meghajolok, határozott léptekkel az első sor felé indulok, megfogom Maria kezét, és elhagyjuk a nézőteret. Kint eldőlünk a fűben. Vagy harminc percen keresztül nem tudunk megszólalni, annyira nevetünk. Tiszta fekete lesz a ruhánk, a bőrünk és a könnyektől nedves arcunk a vulkánból odaszállt hamutól.Excerpt - Translation
Translated into English by Austin Wagner
Maria wants to see all the things. Every day she finds something new to look at. One day we’re going snorkeling to see colorful fish against the clear blue. The next day we’re using a massive industrial lamp and magnifying glass to study the texture of things of various sizes and shapes. She holds the magnifying glass up to all sorts of materials, organic and inorganic: tablecloth, Murano glass necklace, olive tree leaf, biscotti. The next day she says we should visit Caravaggio’s famous painting in Syracuse, the Burial of Santa Lucia. We head to the Palazzo Bellomo, where a travel blog said we’d find the painting. We walk through all the rooms, but we don’t find it. We ask the gallery attendants, they’ve never seen this painting here.
We make our way to the Santa Lucia al Sepolcro, where Wikipedia says the painting is. Maria was deeply moved by the story of Santa Lucia, who willingly cut out her own eyes and sent them to her betrothed, thereby signaling her intent to remain unwed and forever chaste. The suitor, left high and dry and seeking revenge, denounced poor, blind Lucia as a Christian, and she was stabbed through the throat by an executioner. It is this woman who is the patron saint of the city. A dagger protrudes from her throat, the plate in her hands holds her eyes. Italians don’t seem to have any problem with this. It’s a dignified thing, suffering. Hell, the measure of dignity grows proportionally with the measure of suffering. And Lucia’s suffering was tremendously dignified. Not like that of the refugees waiting on the ship. After all, anybody can wait. One must be patient.
In the Basilica Santa Lucia al Sepolcro on the outskirts of the city we only find a reproduction of the painting. A low-quality replica on a large canvas. An article says the original painting was moved to the downtown church of Santa Lucia alla Badia in 2009, so off we go. We don’t find it there either. The security guard says the original is in the Santa Lucia al Sepolcro. We say that’s where we’ve just come from, and his slightly irritable, slightly condescending response is that well then, we’ve seen the original. I glance at Maria, she’s on the verge of tears. We leave the church, I hug her. She weeps bitterly. As if she expected a fairytale cure from this painting. After all, Santa Lucia’s gouged out eyes grew back, and according to legend shimmered more brilliantly than ever before. But she won’t get better. It’s finally clear to me, and the realization hits me like a ton of bricks. My stomach twinges.
There’s a summer performance in the Greek theater that night, Euripides’ The Bacchae. We buy front-row tickets so Maria can have a good view. That’s what we say, but we know it’s so she can have any view at all. The Bacchae are played by extras. Beautiful women wailing on stage. Or trying to wail. They’re doing a feeble job of it. Technicians try to amplify their lackluster cries with microphones. Tiresias takes the stage. A human-sized male face, rolled in on wheels. Two great holes for eyes, the performer’s hands visibly peeking out. The rolling head bumps into everything. Hilarious. Why do we constantly have to look at the blind?
Santa Lucia walks the streets of Syracuse. No. Two Santa Lucias walk the streets of Syracuse. One of them says: I will certainly not take a husband. To which the other responds: then let us gouge out each other’s eyes.
Two Santa Lucias gouge out each other’s eyes on the streets of Syracuse. Tiresias goes over and asks: what are you doing? To which the two Santa Lucias reply: gouging out each other’s eyes. To which Tiresias: ah, forgive me, I didn’t see.
Two blind Santa Lucias walk the streets of Syracuse. Blood and pus seep from the pits of their eyes. Tiresias goes over and asks: you haven’t happened to see my rolling mask, have you? To which the two Santa Lucias reply: no.
Two blind Santa Lucias walk the streets of Syracuse. One of them says: forgive me. To which the other replies: why do you ask forgiveness? To which the first: because I bumped into you. To which the second: you did not bump into me. To which Tiresias: no problem.
Two blind Santa Lucias walk the streets of Syracuse. One of them says: why, my eyes have grown back. To which the other: mine have not.
Pentheus flails around like a prima donna, Dionysus hams it up. It’s clear by now this will not be a tragedy. My stomach starts to hurt again. It usually begins as a dull pain. Sometimes it abates. If not, it begins to sharpen. Now it’s sharpening. The Bacchae ululate, but so pathetically that it’s unbearable. Pull yourselves together already, I hiss. Maria hears me, she laughs, but the half-hearted mewling persists unchanged. I start shouting from the pain. Or from annoyance. I’d like to tear them limb from limb, Pentheus, Dionysus, Tiresias, Cadmus, the entirety of Hellenic drama. But mostly the extras they’re calling the Bacchae. My pained screaming causes a moment of confusion on stage, everyone turns toward me. The pain in my stomach lessens slightly, so I rush up on stage, tear my flowing evening gown to shreds, and rage on. The ushers and crew suddenly can’t decide whether this is part of the show or not. Perplexed, they begin to stir. The pain passes. By the time they leap into action to remove me from the stage, I’m absolutely fine. I cease my wailing, wait for them to take me away. One must be patient. But they freeze again, for something unexpected is happening: I’m getting a mid-scene standing ovation. I bow deeply, stride confidently to the front row, take Maria’s hand, and we exit the theater. Outside we collapse in the grass. For a good thirty minutes we’re laughing too hard to speak. Our clothes, our skin, our tear-stained faces are soiled in the black of the volcano’s ash.